Bálterem

Az előcsarnok leghátulján van egy óriási terem. Közeledve hozzá halkan és finoman csengő zene üti meg a füled. Vajon honnan jöhet? Az ajtó másik oldaláról! Belépve a nagy fenyő ajtón a zene hangja sokkal erősebb lesz,de még mindig kellemes. Egy óriási helyiségbe érkezel melyben szinte nincsenek bútorok. Oldalt hatalmas ablakok világosítják meg a szobát. Itt nappal sosem lehet sötét, viszont este az a pár gyertya fenn a plafonon sejtelmessé teszi a helyiséget. A terem végében megbűvölt zongora,hegedű,nagybőgő,hársfa,cselló és gitár szolgáltatja a zenét. Időnként közösen, időnként szólót játszva a hangulat miatt. Legtöbbször lassú számokat játszanak,de időnként nekikezdenek és mehet a boogie! ; ) A hangszerektől nem messze egy hosszú asztal pihen, rajta italok és egy kevés étel. Mellette két négyszemélyes asztal hozzáillő székkel.

* Kicsit álmos volt reggel, ébredéskor, így mindenképp egy frissítő sétát tett reggel a kastély környékén. Fel is ébredt tőle, és előbújt belőle a gyerek. Vagyis, inkább a tini.
Ezért, mondani sem kell, hogy egy ilyen-olyan hirtelen ötlet miatt felhúzta legszebb báliruháját, és irány a bálterem!
Mélykék báliruhája volt épp rajta. Hatalmas uszályt húzott maga után, és csuklójára egy rózsa díszt tűzött. Egyedül a haja nem volt kidekorálva. Ez egyserűen omlott hófehér vállaira, ami a ruhából kilátszott.
ÉLt azzal a lahetőséggel, hoyg egyedül van, így megbűvölte a varázs-zenegépet, és táncolni kezdett.*
~ Akár mint régen! Mikor először báloztam! jajj, de szeretnék már megint bálozni... Majd felteszem a kérdést Kumikonak, meg Yonak... talán beleegyeznek... De az is lehet, hogy nem... Ki tudja, ezt még? Meg kell kérdeznem!~
* Ekkép gondolkozott, nem is törődve azzal, hogy a zene van olyan hangos, hogy kihalatszik a folyosóra, s bármikor bárki jöhet erre... Biztos benéz majd ide, a szokatlan zene miatt... És kit látnak? Egy senseit? Rosszabb esetben diák, jobban pedig kolléga érkezik.*
~ Talán nem bukom le.. Ha meg igen, akkoris, nem eshet sok bajom.. Csak megint egy intés... Szokásos.. De nem baj!~
* Gondolkozott tovább, s tekintete gyakran ki-kibámult az ablakon. Eltűnődött még egyen, s máson. Csak úgy, mint akinek nincs is más teendője, ezen a világon. Dehát, most mit tudunk tenni! Ma megint boldog szegény, és örül a legkisebbörömnek is!*

*Bár az iskolában sok diák még nincs, teendő már ígyis van elég. Thaihasy profnak pedig egyre több, tényleg nagyon gondolkodik rajta, hogy a közelbe költözik. Na igen, csak a hugai... Most nem akar a családjára gondolni, ez is kivételes alkalmak egyike. Mert most itt van, ebben az iskolában, az itteni dolgokkal kell foglalkoznia. Szertárellenőrzés, minőségi, mégis olcsó seprűk rendelése (elvégre nem szeretné, ha már az indulásánál csődbe jutna egy-egy drága darab miatt az intézmény), és még sorolhatnánk mennyi papírmunka és adminisztráció. Nehéz élet a tanároké, de végül megéri, hisz az ifjú gondolatokat ők fomálhatják meg, hogy a helyes irányba térjenek és tudásukkal behódítsák maguk előtt a világot. A kezeit zsebretéve sétálgat, farmernadrág és ing van rajta, mint általában. A szabadidejében jobban teszi ha megismerkedik az új környezettel, hát most íme az alkalom. Útközben valami zenebonát hall nem is olyan messze.* ~Valami buli lenne csak én nem tudok róla?~ *Ejj, hát valaki megmerné ezt csinálni? Nosza, irány a hang iránya, legfeljebb leleplez majd pár diákot. Be is éri, amerre megy, a zene egyre erősödik. Valami lágy, dallamos hangzatok tömege, tökéletes lassú táncokhoz. Beér egy nagy fenyőajtóhoz, amin elhúzza a száját. Pont olyan, mint egy... lassan belöki az ajtót és megpillantja a termet. Bálterem, jól sejtette. És nem magától indult el a zene, ugyanis van bent még valaki. Egy hölgy kék báliruhában, első pillantásra rögtön diáknak vélte, de ahogy alaposabban végigfuttatta rajta a szemeit, rájött hogy idősebb mint az itteni diákok. Finoman elmosolyodik és kiveszi a zsebeiből a kezeit.*
- Szépjóestét kollegina!

* Éppen a tánc kellős közepén tart, és figyelme is a mozdulatok sokaságán, pontosságán, és precizitásán volt. Imádott táncolni. Ha táncolt, mindig mindent elfelejtett. Az égen közben szürkület látható jeleit tapasztalta. Nem zavartatta magát, a tegnap után, amikor régi emlékei a felszínre kerültek ismét, most úgy gondolta, hogy kijár neki ez. És megérdemli! Meg hát, ha ő valaminek örül, akkor annak éél. Mint pont most is.
Nem is hallotta, amikor az ajtó kinyílt. Igazából csukva van a szeme tánc közben mindig, kivétel persze, ha nem egyedül táncol. De ez mostanság nem igen történt meg.
Azt sem vette észre először, hogy léptek zaja hallható. csak akkor nyitotta ki szemeit, mikor Dokoho szavait meghallotta. Még nem ismerték egymást. Lillyan általában nem nagyon volt elérhető.. Az a sok órai vázlat, hogy hogyan tegyetetszővé az órákat, hogy hogyan szerettesse meg diákjaival a rúnák titokzatos világát... Teljesen lefoglalta.
Nem köszönt rögtön vissza, még kettőt is forgott, s csak akkor állt meg, egyenesen szembe, a férfival.*
- Viszont kívánom! Az hiszem még nem igazán találkoztunk. Lillyan Aurora Semmewisen vagyok, a kutatók szakvezetője.
* Mutatkozott be, mosolygósan, mint mindig. Odasétált Dokohoz, és kezét nyújtotta. A magasságkülönbség azért rendesen megvolt közöttük.
Méregetni kezdte nagy szemeivel. Végülis csak ezek a gondolatok maradtak fejében a vizsgálgatás után:*
~ Magas, és nem is néz ki rosszul...~
* Kuncogni lenne kedve, de tudja, hogy az most elég érdekesen jönne ki, és nem is szeretne félreértést okozni.*

*Kissé érdekesnek találja, hogy a nő még egy pár fordulatot tesz, de végül is megáll, szembe vele. Már kezdte azt hinni, hogy hirtelen levegővé vállt és nem látja senki. Úgy tűnik, a garázdálkodhatnékja nem fog beteljesülni, pedig titokban ez az egyik álma. A hölgy megszólal és bemutatkozik. Furcsa lenne ha ő nem tenne ugyanígy, igaz az illem úgy kívánja hogy a férfi mutatkozzon be előbb, de ha már ez így jött ki...*
- Thaihasy Dokoho, a repüléstan tanár.
*Biccent mosolyogva. Kicsit elgondolkodik valamin. A környezet adott, csak ő ilyen faragatlan. Ígyhát közelebb is lép a hölgyhöz, lehajol, megfogja a kezét és ad rá egy csókot.*
- Örvedek a szerencsének.
*Mondja végül, aztán felegyenesedik. Szó mi szó, a magasságkülönbségek megvannak, de már megszokta, általában mindenki alacsonyabb nála. Körbetekint a teremben, mindenhonnan árad a meghitt hangulat, jobb helyet nem is alakíthattak volna ki bálteremnek. Csak ez a rémesen csöpögős zene...*
- Nagyon szépen táncolt. Hadd jegyezzem meg, szerintem nem most kezdte, nemigazán egy kezdőt láttam az előbb.
*Mosolyodik el egy kicsit bókolva. Ő sosem tudott megtanulni semmilyen táncot. Neki elég volt mindig is a seprű és a magaslat, többre nem is vágyott, de igaz néha jó lett volna fiatalkorában hogyha az éppen aktuális barátnőjét felmerte volna kérni táncolni. Csak azért nem tette, mert képtelen volt megtanulni a lépéseket és mindig félrelépett, ezért nem egyszer más kortársai elhappolták előle a "válaszékot".*

- Áá, én is örvendek! Nocsak.. reptan...
* Tekintetével fölfele, balra néz, kicsit hallgat, és csak akkor mondja.*
- Igen, azt is elfelejtettem már... Én csak a rúnákhoz értek. Rúnaismeretet tanítok.. De már fontolgattam, hogy beállok diáknak, és megtanulok megint mindent.
* Most már felkacag. Persze szája elé teszi a szabad kezét, amelyiket épp nem kézcsókolja Doko. Ezen kicsit meg is lepődött. Nem volt hozzászokva. Eddigi életébe, legalábbis nem...
Így aztán, kihagyhatatlan a Lillyan féle mézédes mosoly, ami mögött általában nincsen semmi célzás. Hogy most van e, azt csak ő tudja.
Látta, hogy Doko a báltermet nézegeti, így egy kicsit rögtön hozzá is fűz.*
- Szép, ugye? Kumikonak van ízlése ehhez. Szépen csinálta meg. Ha jól emlékszem, ez az ő dolga volt.
* Mosolyogdik el. A táncra, bólogatni kezd, már készül is a válasszal, hogy mit fog mondani.*
- Áh, ugyan! Nem táncolok annyira jól, de azért köszönöm! Régen jártam bálokba... Ott tanultam megy egy kicsit... Épp csak annyira, hogy gyakran azt vettem ott észre, hogy én vezetem a párjaimat.
* Egy finom mosoly suhant át arcán, s szemeivel kedvesen nézett.*
- Te.. vagyis, Maga tud táncolni?
* Kérdez vissza érdeklődő pillantással. Megpróbál úgy tenni, mintha csak véletlen nyelvbotlás lett volna. Pedig nem. Nem igazán kellett neki sohasem magáznia senkitsem, és mindig mindenkit tegezett, akit lehetett. Így sajnos ehhez sem igazán ért, mint a boszorkányságokhoz. Ha belegondolunk, nem is bír egyáltalán semmilyen mágiát használni.. Talán csak a legalapobbakat. De repülni, nem igazán repült. toljára akkor, mikor idejött, Japánba. Mondani sem kell, hogy jópárszor majdnem leesett a seprűről, meg belement majdnem mindenbe. Legalábbis, pár madárba biztosan.*

*Elmosolyodik a kijelentésen. Bizony, milyen jó lenne ismét diáknak lenni, akiknek csak az a dolguk hogy tanuljanak szorgalmasan, mégis leköti őket mindig ezer más dolog. A régi szép idők...*
- Valóban szép. Mint az egész iskola. Elismerésem az alapítóknak.
*Néz szét őszinte csodálattal. A hölgy ismét megszólal, most a tánccal kapcsolatban. Kellemetlen egy téma számára, de amit "leírt" a kolleginája... Mintha már táncoltak volna együtt és ez egy célzás lett volna. Kísérteties. S most egy kérdés, amitől kicsit tartott. Bár a kezdő megszólításon kicsit elcsodálkozik magában. Ő nagyából mindenkit magáz és ennek meg is van az oka. A bizalma mások iránt nem olyan közvetett, mint amilyennek látszik.*
- Hogy én? Táncolni?
*Kérdezi felnevetve. Kicsit megvakarja hátul a fejét, s közben elgondolkozik azon, hogy mit is mondhatna.*
- Hát azt nem mondanám hogy tudok, sőt kifejezetten pocsék vagyok ezen a téren. Sosem tudtam megtanulni, én inkább a seprűn vagyok otthon.
*Mondja őszintén, hisz ez az igazság. Persze azt nem taglalja hogy miért nem szereti kifejezetten, elég ha csak ő tudja. Különben meg elég kínos lenne egy ilyen csinos hölgy előtt ilyenekről beszélni a régi diákkor "traumáiról". Ránéz a zenegépre, ami továbbra is zúgatja az iszonyatosan romantikus számait. Egy kósza gonosz gondolat végigfut az agyán. Na majd egyszer megbütyköli valamelyik bál előtt ezt a masinát... Nehogy aztán szegény diákok meghaljanak az unalomtól.*

- Ohh, hát, köszönjök szépen! Átadom Kumikonak, meg Yonak is!
* Mondja mosolyogva, így célzott rá, hogy ő maga is az alapítókhoz tartozik. Az őszinte csodálattól, ami Doko arcára kiül, megist a Lillyan-es mosolyát veszi elő, azt amivel, ha elővigyázatlan, akkor.. hát, már sajnos akadtak félreértések miatta egyes férfiakkal.
Mikor ez nagyjából valamilyen szinten felrémlik neki (megjegyzem, hogy ebből csak a félreértésekre emlékezett), akkor csak gontolatban legyint egyet.*
- Kár. Pedig az igazán jó dolog. Én gyakran táncolok. Tízz perc után boldog lesz tőle az ember... Illetőleg, én csak még boldogabb tudok lenni, jelen pilanatban... Felteszem, tegnap nem így lett volna....
* Jegyzi meg óvatosan. Tudja, hogy ezt csak Sayu, meg ő tudja, de mindegy. Majd vigyorogva közli, a következőt, amit szégyenlenie kéne, csak épp mégsem teszi. De ze megint egy más dolog.*
- Én meg repülni repülök pocsékul. Magyarországról jöttem Japánba, legutóbb éppen, és akkor "jópárszor majdnem leestem a seprűről, meg belementem majdnem mindenbe. Legalábbis, pár madárba biztosan."
* Idézte saját gondolatait.*
~ Lehet, hoyg megkéne, kérni, hogy tanítson emg repülni? Elvégre sokat utazom... És a hop-por nem biztonságos, már sokszor volt, hogy nem egészen oda érkeztem, ahova kellett.~
* Például egyszer Bonnba akart utazni, és egy bordélyházban kötött ki... vagy valami ahhoz hasonlóban. Azután, zavart nevetéssel távozott onnan. Kinevette az egész szituációt. A muglik eléggé meglepődtek. Ő pedig azt mondta, hoyg csak kéményseprő! Persze látszott rajta, hogy nem az, de a jókedvű nevetése, meg a szép nézése miatt elengedték úgy, hogy a rendőrségüket sem hívták.
Visszagondolva erre a nevetséges esetre, végülis mégis feltette a kérdést.*
- Esetleg majd valamikor, persze csak ha van kedve, nem tanítana meg repülni?Inkább seprűvel utaznék, mint hop-porral. Volt már egy-kát kínos esetem.
* Mondja kuncogva.*

*Nocsak, ez a kollegina is az alapítók közé tartozik? Hát való igaz, régen mozdult ki a sok papírtömeg mögül az irodájában, ideje lenne hogy gyakrabban sétáljon. Igyekszik leplezni a megszeppenést, úgyhogy inkább csak tovább figyel a Lillyanra.*
- Hát én bizony nem vagyok a táncok mestere, elnézést hogyha emiatt csalódnia kellett bennem.
*Jegyzi meg, de nem gúnyosan, hanem kedvesen. Ám felfigyel valamire, amire rögtön derűsebb lesz.*
- Magyarországról?
*Ismétli a szót. Halk nevetést hallat, amit igyekszik elfolytani. Hát nem túl szerencsés ha az ember egy sereg madár között repül, olyankor az állatok igen agresszívek is tudnak lenni.*
- Én is onnan jöttem, negyedrészt magyar vagyok. De nem seprűvel, a csomagjaimat képtelenség észrevétlenül hozni és több mint 3 órát utazni velük. Azt is tervezgettem, hogy valahova a környékre költözöm, úgy talán mégis könnyebb lenne...
*Mondja kicsit megvakarva és elfordítva a fejét. A költözés gondolata kicsit furcsa, pedig ő találta ki. Egyszerűbb lenne neki, de vajon a családja is örülne ennek? Még fel kell vetniük előttük az ötletet, de ahol a húgai tanulnak, ott most vizsgaidőszak van. Majd utána jó lesz... Kicsit elvarázsolva néz ismét a hölgyre, alig hallotta amiket mondott, csak szófoszlányokat értett belőlük, úgy elmerült magában.*
- Szívesen megtanítom. De ilyen hosszú útra inkább a hopponálást ajánlanám, még mindig biztonságosabb ha az ember jól megtanulja, minthogy meg kelljen nézni az időjárást amikor utazni szeretnénk.
*Ad tanácsot, persze csak kedves hangnemben. A repülés ugyanis jó dolog, de utazni ha valaki nagyon akar így, inkább a muglifejlesztésű repülőgép erre a legalkalmasabb, addig sem kint repked észrevehetően. El is képzeli, amint egy boszorkány süvegben és sok csomaggal repül a magasban, mellette meg elmegy egy repülő. Az egyik kisfiú - nem lehet több 5-nél - pedig kitekint az vastag ablakon, ahol meglátja a nőt. Az pedig vigyorogva integet vissza, megijesztve a kisfiút a foghiányosságával.
"- Anyu, anyu! Egy néni van odakint és nem mosott fogat!"
A gondolaton nagyot mulat magában, de kívülröl is látszik, hogy valami egész jóra gondolt; a mosolyát nem tudja visszatartani. Azért igyekszik, mert a végén még úgy tűnhet, hogy a kollegináján mosolyog ennyire.*

- Csalódni?
* Kuncog. És mikor elült, csak akkor tudott válaszolni.*
- Dokoho, elhiheti, már rég elmúltam 15, azóta meg már nem veszek semmitsem csalódásnak!
* Legyintett, mosolygósan. Nem akarta elrotani, ha már úgy is kedvesen mondta az egészet. Ismét helyeslően bólint, majd kicsit tétován, de végülis megnyitja szívét, és elmondja, hogy őt ki kötötte ahhoz az országhoz. Nem bírt ilyenkor semerre sem nézni. Tudta, hogy a mosoly is le fog hervadni az arcáról, így elfordult, két lépést tett előre, ésjobb kezés finoman ölökbe fogta, míg ballal a csuklójához kapott mondta ki a szavakat:*
- Igen, Magyarország... A férjem magyar volt, mielőtt én még özvegy lehettem volna.
* Nincs ideje, és nem is akar sírni. Most már végkép eldöntötte, hogy adni fog a mugli doki szavára, akivel múltkor beszélgetett, és Kumikonak biztosan elmeséli az egész történetet.
Arcása, egy halovány mosolyt visszacsalogatott, s megfordult, kicsit közelebb ment a kelleténél, egyensúlyvesztés miatt, így pironkodva hátrált fél lépést. S e szt mondotta hozzá:*
- Elnézés.
* A mosolyhoz, inkább témát is váltott:*
- Szóval, akkor magyar! Az jó. Bár én a csomagjaim, már eleve itt voltak, mikor utoljára érkeztem ide.
* mondja megjátszott derűvel, majd a költözés szóra, egy ajánlatot is tesz, rögtön.*
- A kastélybe be lehet költözni. Itt mindenkinke olyan szobája lesz, amilyenre vágyik! Jó megoldá! Mondjuk nekem kettő is van, úgyhogy nem panaszkodhatom!
* Meséli, majd figyelmes lesz Doko mosolyára. Kíváncsi lesz, s utat enged az érzésnek. Habár előbb letegezi, aztán az egész mondatot kijavíthatja.*
- Min mosolyogsz ennyire? Csan nem rajtam? Vagyis.. Min mosolyog ennyire?
* Ismételi meg zavartabban*

*Felkelti a figyelmét, hogy a hölgy kicsit visszafog a jókedvéből, amint ő is említette az országot. Miután meghallja, az ő arca is elkomorodik.*
- Részvétem.
*Szólal meg tömören, hisz többet nem is tud. Magát érzi kínosan, mert felhozott egy olyan témát, amit talán nem kellett volna. Lillyan kicsit közelebb jött, aztán vissza is hátrált. Noha ez a mi Dokohonkat is meglepte, de aztán csak halványan elmosolyodott. Hisz ha valakinek egy be nem gyógyult sebet tépnek fel...*
- Semmi probléma.
*Mosolyodik el, s a hangja bátorítóan hat.*
- Hát igen, de előbb odahaza szeretnék mindent lerendezni. Nem jó így két ország között vergődni, nem szeretem ezt a folyamatos menést-jövést.
*Aztán következik a nevetés. Kissé zavarban tekint a nőre, s ismét megvakarja a fejét, - általában ezt az ilyen pillanataiban szokta.*
- Hát öm... Semmin, semmin. Ugyan, ugyan, nem rajtad. Illetve nem önön.
*Pillanatnyi nyelvbotlás és ismét fejvakarás.*
- Khm, szóval. Csak belegondoltam egy apró szituációba a repüléssel kapcsolatba. De semmi köze sincs önhöz, ne aggódjon.
*Őszintének hangzik, az is. Az már Lillyanan múlik, hogy mit hisz el ebből.*

* Most visszatér a jókedve: első bálozós száma megy, amire életében először táncolt. Most jelenesetben nem érdekli, hogy leégeti e magát, avagy sem. Tudja, hogy a nyelvce is meg fog oldódni. Számít rá, hogy mi fog következni, de most nem érdekli, a következmény.
A latinos dallamra (merthogy az volt), lágyan elkezdi ingatni csípőjét.*
- Érthető, nekem ez a hazám... Azt hiszem, hogy ezt mondhatom annak... Tudom milyen érzés, ha le nem rendezett ügy köt hozzá! Remélem, hogy sikeresen lerendezi.
* Most is, önkéntelenül, a mézédes mosolyát ölti fel a nyelvbotlásra.*
- Nekem egyszerűbb lenne, ha tegeződhetnénk... És ami azt illet, hallottam, hogy te is hajlasz rá...
* Fejével bólintott, hogy érti, és tényleg elhitte, hogy nem hozzá van köze. Na, ez felbátorította. Szegény nő, ilyenkor beőrül, mint userje, ha meghallja kedvenc számát.*
- Most sem próbálnál meg táncolni? Vezetek, ha kell...
* Kacsintva ajánlkozik, el nem hagyva fogpasztareklám-mosolyát. Bíztatóan néz Dokora, hogy meg tudja csinálni, vagy ha nem, akkor improvizálni, csak tud!*
- Majd akkor ez lesz egy olyan szituációs feladat. Meg kell majd oldani... Hidd el, hogy jó lesz!
* Kacsint, és már készen áll arra, hogy egy igenre, azonnal táncolni kezdjenek. Ha meg nem lesz, akkor is fognak, azaz akkor csak Lillyan.*

*Tegeződni? Hát lehet hogy tényleg egyszerűbb lenne, de az kicsit furcsa lenne a számára. Csak azért is, mert ahol eddig dolgozott, ott mindig mindenkit magázott.*
- Hát... Rendben.
*Vakarja meg a fejét, aztán elmosolyodik. Miközben beszélgetnek, már megint megszólal egy dal, erre Lillyan úgy tűnik nagyon megörül. Vagy ha nem ennek, akkor nem tudja hogy minek. Már szinte hallja a kérdést, s a hölgy arcában látja is, úgyhogy kicsit hátráll és a kezeit előre tartja, aztán mikor meghallja...*
- Ööö... Ne haragudj, inkább nem. Sosem szerettem, nem az én műfajom.
*Való igaz, úgyhogy ő inkább a fal mellett nézné ahogy táncol Lillyan. Az meg hogy vezetné a hölgy... Szégyen lenne a lelkének, úgyhogy tényleg inkább csak a távolból figyeli.*
- Nem, köszi.
*Válaszolja mégegyszer, az arcán látszik, hogy nem nagyon akarja. Hátráll még pár lépést, közben a kezeit a zsebeibe rejti s addig meg hátra, amíg oda nem ér a falhoz. Persze csak reménykedik hogy amíg nem lát hátra nem megy neki semminek, de mivel ez nem következik be, megnyugodva támasztja a hátát a támasztanivalónak. Menekült? Aha, lehet. Ami egyszer olyan volt, az már meg nem változik. Főleg nála nem.*

* Kicsit csalódott volt a szeme, az arcára nem hagyta kiülni. Mosolyogva volnt vállat. És elkezdte lejteni a latinos táncot. Megint ki-kinézett az ablakon, és látta, hoyg ismét esik.*
~ Csak ne dörögjön...~
* Gondolja, kétszégesen. Tényleg nem dörög, Dokot nézegeti közben, és azon gondolkozik, hogyha ő megtanintja repülni, akkor ő csak azért is meg fogja tanítani táncolni!
Forogni kezdett. Amikorra a termet nagy fényesség világította meg. Épp nem látta. Forgás közben, mindig csukva tartja a szemeit. De utána a dörgés, ami közvetlen felettük szólt, és hangosnak, hatott, annyira, megrémítette, hogy felsikoltott.
Tudni kell róla, hoyg valamilyen októl fogva, mindig is félt a dörgéstől. Így sietős léptekkel megindult Dokoho felé, csakhogy nem minden úgy sült el, ahogy tervezte.
A szoknyája túl hosszú volt.*
- Te.. te is hallottad?
* Kérdezte, közvetlen a baleset előtt. ugyanis hosszú ruhájában megbotlott, és így egyenesen Doko mellkasának nekiesett. A vihar most kezdett rá a legjobban, és iszonyatosan dörögni kezdett.
Ami a legjoban meglepze, hogy Dokohoz bújt. Talán védelemért... Vagy valami másrt? Ezt csak ő tudhatja.*

*Mosolyogva nézi a hölgyeményt amikor táncol. A fejében most megfordulhatnának bizonyos gondolatok, de nem teszi, ő tisztességes férfi...nek vallja magát. A teremben a hatalmas ablakokon át egy pillanatra két hatalmas fény süvít át egy pillanatra. Most tudatosult csak benne, hogy esik. Elég nagyot villámlott, alig közvetlenül utána pedig egy dörgés is követte az eseményt. A férfi arca hirtelen elkomorodik. Ez itt üthetett be a közelben, nem ártana megnéznie minél előbb, hogy hova. Pláne, hogy vannak olyan eszement gyerekek is, akik ilyenkor kint töltik a szabad estélyüket. Egy ilyen után biztosan bemenekülnek, úgyhogy tényleg jobb lenne elkapni őket a kapuban. Az ablakról lejön a tekintete, vissza Lillyanra, mivel egy kérdést tett fel, de ahogy hallotta, nem azzal a vidáman csengő hangjával. Valóban, dörgött. Ez ennyire megrémisztette volna? Épp válaszolna vissza, amikor meglepő fordulatot vesz a dolog, Lillyan megbotlik a hosszú szoknyájában és egyenesen a karjaiba zuhan. Doko pár másodpercig megszeppenve néz a hölgyre, majd elmosolyodik.*
- Igen, hallottam.
*Válaszolja kedvesen. Talán meglepő, de most sincs a hangjában semmi olyasmi, amit perverz kortársai kihasználnának. Lehet viszont, hogy amit most mond, azzal elrontja a hangulatot. Tulajdonképpen sosem tudta az időpontokat jól megsaccolni.*
- Meg kéne nézni, hogy nem esett-e odakint senkinek baja. Ez a közelben csaphatott be.
*Na most viszont van hátsószándéka. Bizony ám, ha vannak elcsíphető diákok, máris bemutatkozna nekik egy kis büntetőmunkával.*

* Bólint. Kicsit kínosnak érzi, hogy hoy lehetett ennyire ügyetlen, vagy.. Talán azt érzi annak, hogy válaszolatlanul maradt, minden?
Egy lépést hátralép. Megköszörüli a torkát, és kis aggodalommal a hangjában, vitába száll Dokoval.*
- Te nem vagy normális?! Ilyen időben ki akarsz menni? Nem hinném, hogy akár egy diák is az esőben kimerészkedett volna....
* Próbál meggyőző arcot, és hangot felvenni.*
- Meg aztán, ha kimész, te is megfázhatsz... Akár tüdőgyulladást is kaphatsz....
* Kezd el érvelgetni. És megint egy dörrenés hallatszik. Legszívesebben ismét a férfihoz bújna, mert most is fél. csak épp most nem teheti. Ő most az "erős nő" aki mindenkit meg bír győzni.... Vagyis az lenne a jü, hogyha így lenne. Most visszalépi, az előbbi hátrálást, és kezeti óvatosan, lágyan a férfi mellkasára teszi.*
- Hidd el, nincs kinn senki! És ha csak nem akarsz tüdőgyulladástkapni, akkor te se menj ki....
* Most arra gondolt, hogy milyen jó lenne, ha átölelné, de már tudta, hogy Doko nem ilyen, úgyhogy erre nem is számíthat. Megpróbált nagyon meggyőzően nézni.
Azt sem tudta, hogy egyáltalán helyes e amit tesz, vagy sem. Nem gondolkodott, csak szívére hallgatott. Az volt mindig a tanácsadója, és eddig mindig jó tanácsokat adott neki. Mindig megsegítette őt, különböző helyzetekben*

*Aranyos ahogy a nő aggódik, el is mosolyodik rajta egy kicsit. Ha vita kell, hát legyen, ő sem utolsó az érvelésben.*
- Azért lettem tanár, mert a fiatalokat szeretném tanítani. Nem jönne ki jól, ha mondjuk valaki megsérülne odakint. Hidd el, voltam én is tinédzser, nem egyszer csináltam hülyeséget, ilyenkor is épp olyan jó volt kimenni, mint bármikor. Sőt, ilyenkor izgalmasabb. Úgyhogy meg kéne nézni hogy nem történt-e nagyobb baj, mert az se lenne jó, ha valamelyik fába csapódott bele a villám.
*A mosolya fokozatosan hervad lefele, mígnem igen komoly arc váltja fel az iménti derűt.*
- Ne aggódj, tudok vigyázni magamra.
*Most már tényleg komoly. Nem fiatal már, a felelősség részben rajta van. Mielőtt kimondta volna egy villámlás szűrődött be az ablakokon, s miután befejezte megint dörgött. Megfordul benne a gondolat hogy talán mégsem kéne... De igen, kéne. Biztos. Most már kezd egy kicsit ideges lenni, mintha ez a dörgés vissza akarta volna tartani, mertha esetleg mégis történt valami...*
- Nem vagyok gyerek, tudok vigyázni magamra. De jobb biztosnak lenni...
*Be sem fejezi a mondatot, máris indul az ajtó felé. Nem túl illendő, sőt köszönni sem köszönt. De nem hagyja nyugodni a gondolat...*

* Már épp vissza akart vágni, mikor otthagyta őt Dokoho. Pont mikor vissza akart vágni.
Jól sejtette, hogy nem lesz ölelés, felkészítette magát rá, de azért ez nem esett jól neki. Nem is tudna, hogy mi van vele, hogy mi ütött belé, hogy ennyire ragaszkodik Dokohoz.
A bálterem sötét volt. Úgyanúgy dörgött, és villámlott. Félt a dörgéstől, mint kisgyerekkorában is.
Elindult az ajtó felé, sietve, csak épp nem figyelt, hogya hosszú szoknyája beleakadt valamibe, és egy kissé elszakadt.
Leguggolt, és nézte. Nem volt nála a pálcája, meg nem is tudott rá semmilyen varázslatot sem, hisz minden másból gyenge.*
- Nem érdekel, ha szétszakad, akkor szétszakad! Most nem ilyen apróságok fognak leállítani!
* Mormogta félhangosan, felállt, szép lassan. Ruháját közben megelemte, hogy abba, aminbe beakadt, jöjön ki belőle.
Ezt sikeresen megoldotta, így elindult Dokoho után, de most már futott. Tudta, hogy nem lesz könnyű utolérni.*
~ Akkor is megmondom neki!~
* Gondolta még, miközben kiszaladt az ajtón.*

Tisztelt résztvevők!

A Bálterem előtt elhaladók szokás szerint zenét vélhetne kiszűrődni Azonban az ajtón most egy cetli is ki van tűzve.
"Felhívom minden egyes erre járó figyelmét, hogy 2009.július 12-én este nyolc órakkor megrendezett bálon résztvevők nagy örömüket lelhetik.
Szerettel várunk: A Bálterem festményei"
Mikor bentebb lépsz, látod hogy a nagy termben körben a fal mellett asztalok állnak nassolnivalókkal feltálalva. Ki megéhezik, megszomjazik itt leli örömét.
Itt-ott székek is vannak, akik atáncban elfáradt ide nyugodtan leülhetnek. Mindenből remek hangulat árad. A mennyezetről gyönyörű díszek lógnak alá. Elképesztően szép.*